Érzem, minden egyes nappal közelebb kerülök a végzetemhez. A félelem, hogy rám talál egyre jobban elemészt, mint egy hatalmas tűzvész. Meri hiába próbál vigasztalni; a csontjaimban érzem a keserűségét, a haragját. Ezek hajtják, ösztönzik; nincs az a hely a világon ahol elrejtőzhetnék előle. A legjobban Merit és a fiamat, Adamet féltem; még csak tizenhét éves, de már vérbeli kalóz a fiú. A bátyám nevét kapta; aki meghalt, amikor tizennégy éves lettem. Adamnek kékesfekete a haja, zöld a szeme. Egy apró ezüst kereszt, rubintokkal kirakva lóg a bal fülében; a nyakék egy részét, amit apától kaptam, neki adtam ebből van a fülbevaló.
Hm, és hogy ki Adam apja? Egy ördögfajzat, a lelke is fekete akárcsak a szeme színe, ő Bartymore Devil, látjátok még a neve is ördögöt jelent. Az egész embert körüllengi valami féle erő, és ha a szemébe nézel vigyázz, mert az áldozatául eshetsz; viszont ha elég erős vagy legyőzheted a bűverejét. Hiába sikerült nekem; még én sem távozhattam sértetlenül. Egyetlen jó, amit tőle kaptam, Adam. Nem önszántamból kerültem vele közeli, túl közeli viszonyba. Meg akart szerezni, amit ő kiszemel magának azt meg is kapja, és meg is tartja, csak hogy én nem kértem belőle, így megszöktem. Azóta keres elszántan, bár még nem akadt a nyomomra.
-Elena még ébren vagy? Meri lépett mellém a korláthoz.
-Nem tudok aludni, ma még intezivebben érzékelem a haragját.
-Már meg kellett volna ölnünk. Merinell mindig is vérszomjasabb volt nálam, ez most sincs másképp.
-Tudom. Ennyit mondtam, viszont ebben az egy szóban az elmúlt tizenyolc év ott volt.
Meri a korlátra támaszkodott, a kezei úgy szorították, hogy az ujjpercei elfehéredtek. Tudtam, neki sem volt könnyű amikor Bartymore elkapott minket. Őt, velem ellentétben nem erőszakolták meg, de megkorbácsolták; a szerelmét is megölték a szeme láttára. Az én haragomat a fiam enyhítette valamelyest, de az övét semmi és senki sem.
A kézfejére tettem a kezemet, haragvó tekintettel nézett rám, de tudtam ez nem nekem szól. Megfordította a kezét így a tenyerünk összeért; úgy kapaszkodott ebbe az érintésbe, mint a fúldokló a mentőövbe. Ez a néma vigasz többet ért a szavaknál, és most, hogy újra itt vagyunk a szigeten, egy kicsit nyugodtabb békésebb, mint a hajón szokott lenni. A szigeten lévő házakat és a parton levő korlátot egyébként egy gazdag kalóz alakította ki. A korlát a sziklás parton állt, és már több mint száz éve ellenáll az időjárás viszontagságainak. Még két hét és újra útra kelünk.
-Meri, menj csak aludni nem soká én is megyek. Bólintott, még egyszer megszorítottam a kezét, majd útjára engedtem. Bár megszenvedtük az elmúlt éveket, azért voltak jó pillanataink. Például amikor a négy éves Adam fiam kiborított egy fazéknyi zabkását. Szerencsére nem magára, csupán a konyha úszott a trutyiban. Merivel fel kellett takarítanunk az egészet. Csúszkáltunk a masszában, közben egy mást szidtunk, hogy egyikünk sem figyelt a gyerekre. Meri egy heves mozdulat hatásaként hanyatt vágódott, itt kipukkadt a röhögés mind a kettőnkből. A koszt feltakarítottuk, Adamet megfürdettem, mert nem is lenne az én fiam, ha nem kezdett volna játszani a zabkásával.
Visszatérve a jelenbe, a tenger szokatlanul csendes volt; nem bántam volna, ha van egy kis vihar, az most tükrözné a lelkemet. A fiam még nem tudja ki az apja; viszont itt az ideje elárulnom. Egy utolsó pillantást vetettem a horizont felé, majd aludni tértem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése